|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Honecker, Erich 2009. november 9.Nemcsak Európa, hanem az egész világ Németországgal ünnepli november 9-án a hírhedt, 1961-ben épült, 28 éven keresztül megosztó berlini fal leomlásának 20. évfordulóját. A fal leomlásában döntő szerepe volt az akkori keletnémet ellenzéki mozgalmaknak, az 1989-ben rendszeressé vált hétfői tüntetéseknek, a lipcseieknek, a drezdaiaknak és a berlinieknek, meghátrálásra kényszerítették az egykori kommunista rezsimet, Erich Honeckert, Egon Krenzt és a többieket. Mindehhez szükség volt az akkori Szovjetunió és az Egyesült Államok támogatására, Mihail Gorbacsov híres „glasznoszty és peresztrojka” politikájára, és szükség volt a lengyel Szolidaritásra, Lech Walesára, továbbá a vasfüggöny magyarországi lebontására és a szeptemberi, keletnémetek tízezreinek Nyugatra történő kiutazását lehetővé tévő határnyitásra. Ugyanúgy szükség volt Helmut Kohl kamcellárra és Hans-Dietrich Genscherre, akik felismerték, hogy a fal leomlása történelmi lehetőséget nyitott a német egység helyreállítására, ami 1990. október 3-án valósult meg. Helytálló az egykori NDK-ban felnőtt első keletnémet kancellár, Angela Merkel azon kijelentése, amely szerint 1989. november 9-e az újkori német történelem legboldogabb napja volt. /Berlini fal: Németországgal ünnepel a világ. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./2011. augusztus 12.Holnap lenne ötven éves a berlini falEurópa megosztottsága, két világrendszer egymásnak feszülése: ennek volt jelképe a Berlint huszonnyolc esztendőn át ketté-, pontosabban megosztó fal. Leomlását egy egész világ ünnepelte Fél évszázaddal ezelőtt, 1961. június 15-én a keletnémet kommunista állam hajdani államfője, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori főtitkára, Walter Ulbricht sajtótájékoztatót tartott. A négy nagyhatalom által megszállt Berlinben akkor már rendkívüli módon kiéleződött a feszültség a keleti és a nyugati övezet között, a szovjet ellenőrzés alatt álló keleti zónából egyre többen menekültek a szövetségesek által ellenőrzött nyugati övezetbe. Szürke sajtóértekezlet Ilyen körülmények között a sajtóértekezletet maga Walter Ulbricht kezdeményezte, a krónikák szerint több mint háromszáz újságíró vett rajta részt. Mindenki azt várta, hogy a kommunista vezető konkrét javaslatokkal áll elő, egy nyugat-berlini újságíró visszaemlékezése szerint azonban Ulbricht „egy óránál is hosszabban beszélt, de semmi újat nem mondott”. Legfőbb követelése az volt, hogy a nyugat-berlini hatóságok zárják be azt a menekülttábort, amely kelet-berliniek ezrei számára jelentett menedéket, továbbá sürgette, hogy a kelet-berlini hatóságok a Nyugat-Berlinbe tartó, illetve onnan induló légi közlekedést is ellenőrizhessék, hasonlóan a vasúti és a közúti közlekedés számukra engedélyezett ellenőrzéséhez. Sürgette azt is, hogy szüntessék meg a három nyugati szektor általa tisztázatlannak tartott státusát, és önálló „szabad várost” hozzanak létre. Az első nyugati újságíró már el is hagyta a termet, amikor a kommunista kormány sajtófőnöke kérdéseket engedélyezett. A Frankfurter Rundschau berlini tudósítója pedig azt kérdezte Ulbrichttól: vajon az általa javasolt „szabad város” azt jelentené-e, hogy az államhatárt a Brandenburgi kapunál hoznák létre? A krónikák szerint a kommunista állam vezetője válaszában kijelentette: a kérdést annak jeleként értelmezi, hogy Nyugat-Németországban sokan vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az NDK fővárosában falat hoznának létre. A főváros építőmunkásai azonban lakásépítéssel vannak elfoglalva, munkaerejüket erre használják – folytatta Ulbricht, majd rövid gondolkodás után hozzátette: „Senkinek sem áll szándékában falat emelni” (azaz eredetiben: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”). Két hónap sem telt bele, és 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok előbb szögesdrótokkal, majd betonelemekkel hozzákezdtek a berlini fal felépítéséhez. „Freudi elszólás” Történészek ma is vitáznak azon, hogy nyelvbotlás történt-e vagy tudatos „elszólás”. Az újságírók nem is figyeltek fel az elhangzottakra. Senkinek nem tűnt fel, hogy Walter Ulbricht a „legnagyobb titkát” fecsegte ki. A keletnémet kommunista vezető ugyanis már hónapokkal korábban „házalt” az akkori Varsói Szerződés vezetőinél azzal a tervével, hogy Berlin két részét mesterséges határral válasszák el, és így fékezzék meg a menekültek áradatát. Csakhogy június 15-én még nem volt meg mindehhez az akkori szovjet vezető, Hruscsov jóváhagyása. A Berlinben is elismert amerikai Németország-kutató, Hope Harrison a közelmúltban megjelent, Ulbricht fala című könyvében azt fejtegette, hogy a sajtóértekezleten Ulbricht részéről egyfajta „freudi elszólás” történt, és akaratlanul is elárulta dédelgetett álmát. Egy tekintélyes berlini politológus, Hannes Adomeit szerint Ulbricht szándékosan hazudott a sajtóértekezleten. Egymással szögesen ellentétben álló két indítéka is lehetett. Az egyik az, hogy a keletnémet lakosságot igyekezett megnyugtatni a kategorikus cáfolattal. Ez egyébként nem sikerült neki, mert júliusban tovább növekedett az NDK-ból menekülők száma. Adomeit szerint ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy Ulbricht épp az ellenkezőjét akarta elérni. Mégpedig azt, hogy elősegítse a menekültáradat további növelését, és ezáltal nyomást gyakoroljon Hruscsovra a határzárhoz szükséges engedély érdekében. „Ezer év múlva is” A fal végül is megépült, hogy csaknem három évtizeden át a világpolitika egyik neuralgikus pontja legyen. Kevéssel a megépülte után John F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, s a fal tövében hangzott el szállóigévé vált híres – és tökéletes németséggel elmondott – mondata: „Ich bin ein Berliner”, azaz: „Berlini vagyok”. Ugyancsak emlékezetessé vált a Fehér Ház egy másik lakójának nyugat-berlini útja: Ronald Reagan a Brandenburgi kapunál szólította föl Mihail Gorbacsov szovjet államfőt és pártfőtitkárt, ezekkel a szavakkal: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat.” Gorbacsov ekkor még nem reagált. Sőt: részt vett az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1989. október 7-én megtartott ünnepségen és katonai parádén, amelyen az akkori államfő, Erich Honecker (1961-ben a fal megépítésének felügyelője) bátorkodott kijelenteni: „A fal ezer év múlva is állni fog”. Az ezer év csupán egyetlen hónapra korlátozódott. A szocialista országokban kibontakozó rendszerváltozás nyomán a berliniekben hatalmas feszültség gyűlt össze, amely végül is kikényszeríttette az elkövetkező napok történéseit. November 9-én megindult a kelet-berlini tömeg, hogy átmenjen a nyugati városrészbe, s a keletnémet hatóságok tehetetlenül álltak a megmozdulás láttán. Igaz, lőhettek volna, hiszen a falnál általános tűzparancs volt életben, de szerencsére nem tették. A berlini fal sorsa ezzel megpecsételődött Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest) 2014. december 16.Moszkvában még egyszer, utoljáraAzon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására. A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában. Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak... Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás. Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait. A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva. A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt. A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek. Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban. De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával. Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket. Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”) Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán? Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia. De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!” Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”) Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2017. február 4.A rendszerváltás mérnöke – Borbély Imre haláláraErich Honecker német és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után, 1989. november vége felé Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására. Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Szekuritáté megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, a lelkészt körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról, Tőkés Lászlóra álarcos, késes betörők támadtak a lakásában. A bíróság elrendelte a kilakoltatását. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Szekuritáté nap mint nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vektort meghosszabbítva pedig meg lehetett volna nézni, mikor metszi a megtorlás vektora az idő tengelyét, ki lehetett volna számítani, hogy mennyi van még hátra. De ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit megtehet. Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Szekuritátéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem gondolta, hogy neki és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu nem éli már meg az új évet. A beteljesedett jövendölés Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval, a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: „Ceaușescu, România!” A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést. December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent járt a parókián, tanácsokat adott. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a templom mellett, hogy a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa a lelkész melletti szolidaritástüntetést. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Szekuritáté ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte –, az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Időben menekült egy barátjához. A Szekuritáté a munkahelyén és a lakásán is kereste. A német nyelvű középiskolai tanulmányok és a német kulturális beágyazottsága később is hasznosnak bizonyult. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között. Szimbólumok és jövőtervezés Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki a nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogy verte végig Zoltán öccsével a német iskola bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg a diákjait az etnikai alapú csúfolódástól. 1992-ben (vagy 1993-ban) az aradi október 6-ai megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, a testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De ő állította fel az aradi vértanúk tiszteletére a román parlamentet is egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben elsőként szólalt fel magyarul a képviselőházban március 15-én. E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály-templomban. Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók. Tenni, amit kell Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...” 1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést az államelnökjelölti tisztségért. Azt azonban hozzátette, ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményeit akkor láthatta, amikor nem a magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt elméleteinek a megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés. Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében. A szabadság kulcsa Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Szekuritáté egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok. Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és a sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van. Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy gondolatra, amit mástól hallottam. Amikor azonban Imre mondta ugyanazt, akkor már nem lehetett legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna. Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből. Gazda Árpád | kronika.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
